1989. október 23-án az iskolából a harmadik óra után a Kossuth tér felé vettem az irányt. Tudtam, hogy egyszer a történelemkönyvekben köszön vissza majd ez a nap és részese akartam lenni. 

 Az akkori naptáram bejegyzése szerint látható, hogy előre megterveztem a részvétem. 

Tudom, hogy ezekben a napokban, így ma is épp úgy történelmi időket élünk, mint 1989-ben. Az azonban nem fér a fejembe, ha akkor egy 16 éves gyerek átlátta a helyzetet, akkor ma, -az akkor még hasonlóan fiatal tiszta gondolkodású - vezetőink miért viselkednek közös értékeinkhez méltatlanul? Hónapok óta tudják, hogy a súlyos polgárháborús helyzet miatt emberek tízezrei indulnak meg életüket mentve az ígéret földje felé. E sorok írásakor piciny gyermekek, családok, férfiak és nők gyalogmenetben haladnak épp az M1-es autópályán Ausztria irányába. 

A civil lakosság és szervezetek ebben a helyzetben is csillagos ötösre vizsgáztak és elismerés illet mindenkit, aki kérés nélkül is pontosan tudta, és tudja, hogy mi a dolga. 

Mert miről is szól mindenek előtt ami a szemünk előtt zajlik? Emberségről, a rászorulók megsegítéséről, tisztességről. Nem szírek, afgánok, muzulmánok, vagy épp keresztények gyalogolnak most az autópályán, hanem emberek. Pontosan ugyanolyan emberek, mint amilyenek mi vagyunk. Könnyű a helyes hozzáállást kitalálni, ha a helyükbe képzeljük magunkat. Egyszer velünk is megtörténhet! Százmilliós plakátkampány helyett nem lett volna egyszerűbb háromszázezer forintért tájékoztató brosúrákat gyártani a menekültek nyelvén és felkészíteni a fogadásukra és regisztrációjukra a hatóságokat? Úgy kell bánnunk ezekkel az emberekkel, ahogy azt szeretnénk, ha hasonló helyzetben velünk bánnának. Viselkedjünk úgy ebben a helyzetben, hogy a történelemkönyvekben majd emberségről, tisztességről, önzetlen segítségről szóljanak a sorok. 

Ha pedig példaképekre van szükségetek, tekintsétek annak mindazokat, akik csak rámosolyogtak egy aranyos kisgyerekre, akik önkéntesként segítettek az ételosztásban, szervezésben, akik ellátták a betegeket, sebesülteket, akik most is vizet visznek a gyaloglóknak, akik rendőrként védelmükbe veszik az elesetteket a rájuk szitkokat szóró szélsőségesekkel szemben, és mindenkit, aki megértette: ők ugyanolyan emberek, mint én!